Nagycsécs

Magyarország egyik jelentéktelennek tűnő porfészke.                                            Igaz, a tűzfészek kellős közepén.

Vajon mi kell ahhoz, hogy a folyamatosan lappangó zsarátnok szikrát, majd lobot vessen? Ráirányítva az ország figyelmét.

Agyonlőttek két embert Nagycsécsen

Ugyan naponta szembesülünk brutálisnál brutálisabb eseményekkel, de most valahogy olyan érzetem van, hogy sarokpontjához érkezett ezek sora.                               Kezdem úgy érezni, hogy ez egy megállíthatatlan folyamat új kezdőpontja, lévén tél előtt állunk, és ellenére, hogy momentán enyhe az időjárás, Isten óvja ezt az országot, ha a mostani, illetve a várható újabb megszorítások mellett netán cudarul kopogós zimankó köszöntene be.

Mert nem csak Nagycsécsen türelmetlen, pattanásig feszült az éhes, mitöbb éhesen fázó ember. Légyen az bármely bőrszínű: fehér, sárga, kreol, vagy ébenfekete. És, amennyiben a nagycsécsi tűz végigsöpörne az országon, nincs az a hivatásos, vagy hivatásosból alternatívba átvedlett rendfenntartó, mely annak terjedését meg tudná gátolni. Pontosabban: egy kirobbant anarchiának vérontás nélkül gátat tudna vetni.

Bozóttűz magyar módra.                                                                              Melyben lehet, hogy macsetának nem lenne szerepe (csak mert nem forgalmazzák), de a kapák, kaszák, ásók, vasvellák bizony előkerülhetnek, és hogy hogysem, nem kifejezetten azok rendeltetésszerű használata céljából. Kivéve a szamurájkardot és a lőfegyvert. De ezeket sem sporteszközkénti felhasználás szándékával.

És miként reagálnak majdan rendfenntartó fegyveres erőink?

A már megszokott viperák, gumilövedékek, vízágyúk, paprikasprék mellett. Netán helyett!

Közeleg a pillanat, amikor számíthatunk éleslövészetre is?