Én még jól emlékszem azokra az időkre, amikor a Hidvégi Pista, meg a Gyurin Pista bácsira úgy néztünk elegáns vasutas egyenruhájuk miatt, mint az istenekre, igazán impozáns volt a megjelenésük. Ennyire már nem a Merekva Miskára, ki ugyan szintén vasutas volt, bakter, de felettébb részeges. Az egyenruhája slampos, a nadrágja húgyfoltos, benyesve fültépő módon ordított, pontosabban ordítva énekelt, és bratyizva mindenkinek fizetett. Így is szerettük őt.
Én még jól emlékszem arra is, milyen fényesre volt pucolva a Puruczki Pista bácsi rendőrcsizmája, tisztelet övezte őt is, ritkán hozták ki a béketűrésből a csibészek, de ha így történt, akkor hatalmas nyaklevest tudott odasuhintani a delikvensre.
Arra is emlékszem, hogy a Kardos Vili bácsinak, meg a Kovács Laci bácsinak milyen tekintélye volt, amikor vasúti rendőrként frissen vasalt egyenruhájukban megjelentek a bajai vasútállomás peronján, vagy ráérősen végigjárták valamelyik szerelvényt Baja és Halas között. Az ember és az egyenruha együttese keltett tiszteletet a népekben.
Tudom, ma hihetetlennek tűnik, de még a katonatiszteknek is volt kurázsijuk, ha peckesen átmasíroztak vidéki bejáróként a bajai vonatkerten. Hasonképpen a fináncoknak is (jóságos Szegfű úr ...), valahogy az egyenruha látványa megkülönböztette őket is az egyszerű halandóktól. No és a nyalka hajóstisztekről se feledkezzünk meg, ha megjelentek gálánt úriemberként egy-egy étterem vendégeként.
Esküszöm, még a postásra is más szemmel néztek az emberek az egyenruhája miatt, és nem csak nyugdíjosztás környékén. A munkásőr, az MHSZ-es, és az ifjúgárdista egyenruha nem emlékszem, hogy viselőjükön kívül bárkit is ámulatba ejtett volna. Na persze, ha Kalasnyikov, vagy leventepuska lógott a vállukon ...
Az egyenruha látványa még az egyenruhásokra is hatással volt. Ha katonatiszt, határőr, tűzoltó, vagy pénzügyőr vezette az autóját, bevett szokás volt a sapkát jól láthatóan a hátsó ablak kalaptartójára helyezni, ami elegendő jel volt a rendőr számára ahhoz, hogy továbbot intsen gépjármű ellenőrzési szándéka esetén.
Aztán változtak az idők, változtak az emberek. Valahogy kezdték elveszíteni tekintélyelvűségüket. A kilencvenes évek vége felé már egy kéményseprőnek is nagyobb becsülete kezdett lenni, mint egy párttitkárnak, aztán szép lassikán jó alaposan megmattult az öszes egyenruha egykori fénye, patinája. Egy Lee farmer nagyobb nyomatékot jelentett a latban, mint egy elzsírosodott fináncnadrág, vagy mint egy csikkégette katonazubbony. Meg hát a különféle egyenruha viselői is másabbak lettek: csenevészebbek, jellegtelenebbek, igénytelenebbek, a fene sem tudja miért, de egyre ritkábban tűnt fessnek az olyan - akár férfi, akár nő -, aki uniformist kellett, hogy viseljen, valahogy sütött róluk, hogy nem képesek büszkén tekinteni kiváltságukra, egyszóval elslamposott az egyneruhás szféra.
Hanem a rendszerváltásnak csúfolt idők hajnalán, vajon hol, társadalmunk mely szférájában látták szükségét "egyenruhába" bújtatni az embereket? Hát az igazságügy berkeiben! Béköszöntött a taláros időszak, éppenhogy csak rizsporos parókát nem aggattak a bírók fejére. Nem ám, hogy mackónadrágban, vagy kikönyökölt pulóverben jelenhettek meg a bíróságok tisztviselői, illő módon felruházták őket ügyésztől, ügyvédtől bíróig bezárólag mindenkit, akikkel szemben ekként próbáltak meg a népben még nyomatékosítottabb tekintélyt kelteni.
Aztán mit olvasok? Egy bohózatot! Mert mi más volna ez, sokadik morbid esetként, mint egy bohózat a legripacsabb fajtából. Íme, kacagjatok velem együtt önfeledten!
Megszöktek a bíróságról a Farkas testvérek
Na most, talár ide, vagy oda, én képtelen vagyok a természetes reflexeimnek parancsolni. És ezek nekem most ellentmondást nem tűrű módon azt az utasítást adják, hogy ne hagyjam magam tovább hülyének nézni! Vívódom, mit tegyek?
Különösen, ha az Országos Igazságszolgáltatási Tanács Hivatala szájbarágósdiját olvasom, miszerint: "A talár nem fölösleges szimbólum. Jelképe annak a tiszteletnek, amelyet a hatóság tagjai egymással, az ügyfelekkel és magával a bírósági eljárással szemben éreznek."
No de, kedves ma már kevésbé Nagytiszteletű Igazságszolgáltatás, oly sokmindent tettetek ti részint a kommunista időkben, majd azt követően régi beidegződéseiteket megőrizve az újabbkori két évtizedben annak érdekében, hogy az emberek elementáris bizalma veletek szemben meginogjon, feltétlen tisztelete légneművé váljék, hogy valójában nem is értem, milyen jogcímen várjátok el bárkitől is, hogy komoly testületnek tekintsen benneteket? Az embereket jókedvre derítő bohócoknak, annak igen, annak nem nehéz látni benneteket, hiszen tetteitek nem egy esetben túlszárnyalják még a legendás Arkagyij Iszaakovics Rajkin hahotát fakasztó előadásait is. Még néhai Czája János is, kisgyermeki lelkesedéssel tapsolna gyönyörében.
Kedves, ma már kevésbé Nagytiszteletű Igazságszolgáltatás! Vagytok, amilyenek vagytok, van mi van, és hogy Rajkint idézzem, talán semmi sem passzol jobban rátok, mint az ő híres mondása: Válámi ván, dé ném áz igázi!
Vajon miért tartok én attól, hogy az én hátralévő kurtányi életem alatt nem is lesz ez már sosem igazi?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.